Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A Nagy Megismerés Arkánuma

2010.01.06
A Nagy Szeretet a Nagy Megismerés Leánya.
Leonardo da Vinci / Napló
 
Évtizedek óta beszélünk pszichológiáról, embertársaink lényébe, sorsába való beleérzésről, planétaidők és planétaterek raszter-filozófiájáról. De nem puszta szavakkal, hanem különféle gyakorlatokkal is ostromoljuk a "Tat tuam asi" belénk épült, mégis rejtőző valóságát - és nem eredménytelenül. Hiszen szüntelenül vizsgázunk sorsunk e legnehezebb tételéből. Ha nem vagyunk személyünkben túlságosan érintettek és érdekeltek, megálljuk a próbát. Ha azonban indulatok, szenvedélyek, sérelmek, vad taszítás vagy kritikátlan rajongás fanatizmusa önti el tiszta szemléletünket, nem vizsgázunk sikeresen. Ezen azonban meddő dolog elkeseredni. Hiszen egocentrumunk, személyiségünk, e létformában való jelenlétünk izzóan intenzív ideggóca. Hiába borítja fizikumunkat látszólag húsba ágyazott csontok, inak, izmok, vérerek, nyirokutak szövevénye, bőrünk takarója alatt valójában meztelenek és védtelenek vagyunk. Sőt szenzitivitásunk nem csak e védőborítást nyúzza le rólunk, hanem idegvégződéseinket messze túlnyújtja fiktív térfogatunkon, s azok szigetelés nélküli, árammal teli drótokként lengenek fájdalmas ütközések, akadályok között, kisülések, rövidzárlatok sokkjaival rázkódtatva meg egész lényünket. Az az állapot, amelyet ma empátiaként emlegetnek, az ilyenfajta interferenciák kiküszöbölését és a harmonikus kontaktusok létrehozását tűzi ki célul. Persze a hermetikus azonosulás-praxis mélyebb összefüggéseiben tárja fel e kérdést, és sokkal messzebbre mutat az emberségesebb társadalmi együttélés felületi megoldásainál. Ahogy az eszméket faggató pszichológus, teológus, író vagy elmegyógyász nem tudott kielégítő feleletet adni sem a halál, sem az elmebajok, neurózisok valódi mibenlétére, a mások sorsába való részt vevő beleérzés sem segít az ember magányosságán, céltalanságán, ideges tünetekbe menekülő szorongásain, tudatában nem fénylik fel a bizonyossággá érett hit az örökkévalóságban, nem ad menedéket sorsának zord viharai, megpróbáltatásai ellen.
A mi erőfeszítéseink a tünetek mögötti okok, a másik élőlénnyel, a világgal ütköző konfliktusok gyökerének megnevezésére, gyógyítására irányulnak. Arra, hogy a kozmikus magány, kirekesztettség, küzdelmeinkben való egyedüllétünk kóros képzetét megszüntesse.
A természettel állandó kontaktusban élő mitikus, ősi és antik embert nem kellett kibékíteni a halállal, mert ő éppúgy a végtelen élet szerves részének tartotta létéjszakába való időszakos alámerülését, ahogy mi este átengedjük testünket az álom "kishalálának", iszony nélkül adjuk fel benne személyünkhöz kötött eszméletünket, boldogan elpihenünk az alvás gyógyító nyugalmában. Egykori őseink félelem nélkül szálltak fel az Alkonyi Bárkára, amely szelíd, nagy dajkaként Nyugat felé ringatta őket, hogy az Éjszakai Nap rejtélyes útját befutva, következő újraszületésükben egy új létesülés kikötőjébe érkezzenek meg a Hajnali Bárkán.
Tudjuk, hogy minden félelem alapjában halálfélelem; ez azonban mégsem ennyire egyszerű. Mert sok fáradt, törődött, tehetetlenné vált hívő ember is retteg: nem a haláltól, inkább a fájdalomtól, az agónia hosszas borzalmaitól. Az álomtalan alvástól senki sem iszonyodik. Amit halálfélelemnek neveznek, legtöbbször inkább életfélelem, bár vannak buján anyagias, létszomjas, minden pórusukkal az érzéki gyönyöröket habzsoló egyéniségek, akik ezt a megismételhetetlennek, egyszeri- és egyetlennek vélt fizikai életüket féltik. Valami kifejezhetetlen, ismeretlen nihiltől rettennek vissza. Ady írja egyik versében: "Lehet, lehet-e, hogy jön még ájult tűznyár, futó, csillagos éjek, és én, ÉN, ne éljek?" Voltak persze másfajta, alázatos, önfeladó Istenes-versei is. De erogénzónáinak rabláncai - Skorpió-szülött volt - szorosan odakötözték testének a szenvedély-tűzvészébe borult ivarszerv-kínpadjához. Ide kívánkozik ismét Johannes van der Meulen e kérdést villámfénybe borító, egyszerű mondata: "Isten és közöttem állok én". Milyen félelmetesen nagyszerű palló ez élet és halál szakadéka fölött! Az egyedüli, amely az anyag labirintusából kivezet.
E tanulmány a mindent értő és megbocsátó, benső pozitúrát invokálja, a szeretetet, amely a "Nagy Megismerés leánya". Megint csak azért, hogy önmagunkkal, a másik emberrel s a világgal való karmikus ügyeinket elrendezzük, feladatainkat sikerüljön helyesen megoldanunk, újabb konfliktusokat ne teremtsünk, s a planéták háborúját próbáljuk általa a csillagok szövetségévé változtatni. Hiszen azért vagyunk itt évezredes karanténban, de mindig átutazóként furcsa bolygónkon.
A gyakorlat, amelyet elindítunk most, lényegében egyszerű, néha talán sokkhatású, de ha sikerül valamennyire is megvalósítanunk, olyan menedéket építünk általa kiúttalannak tűnő konfliktusaink, testi-lelki nehézségeink, szellemünket elborító tanácstalanságaink között, amelynek magasságából világosan látjuk mindannak az értelmét, ami történik velünk. De nyitóformulája segítségével ki is bújhatunk személyiségünk szűk kalodájából, dimenziók végtelenjébe nyújtózhatunk, vagy elpihenhetünk egy-egy olyan élő jelkép fészekmelegében, ahol fel sem merül bennünk az a szó, hogy én. Csak AZ van. Az egyetemes, Isteni és megváltó teljesség.
Mágikus azonosulás gyakorlatunkban szintén a kettős ütemet alkalmazzuk, noha másképp, mint eddig. Mert egyik kísérletünk mindig nehéz, személyes próba lesz, diszharmonikus kapcsolataink felidézésére és oldására. Ezek mélyen érintenek bennünket. Zaklatottságot, háborgást okoznak. Természetesen minden jelenlévő a saját környezetéből, múltjából vagy jelenéből emel képzeletterébe valakit, akivel ütközött, ütközik, akivel befejezetlen nézeteltérése támadt, esetleg súlyosan ellentmondásos planétaháborút folytatott vele, mióta ismeri. Szeretet, gyűlölet, féltés és félelem, taszítás, bűntudat és vonzódás együtt élnek benne iránta. E vonatkozásban gondoljunk arra, hogy senki nem kerül a környezetünkbe véletlenül! Lényünk, karmánk és dharmánk sajátos konfigurációja idézte meg, hiszen mi magunk is háromértelmű jelképekként szőjük sorsunkat, s "a szimbólumok nem mások, mint formákhoz kötött mágikus erők". Létünk anyaggá alvadt életálom. Saját álmainkat senki nem álmodja helyettünk. Valamennyi álommozzanat ingereink, ösztöneink, hiányérzeteink, sérelmeink és becsvágyaink gócából vetül ki, ahogy jelen inkarnációnk számtalan szereplője, miliője, tilalma, szorongása, tehetsége és gátlása is a Bardó álmából kelt sűrű életre. Ahogy a Cladni-féle akusztikai konfigurációk épülnek az alaphangjuknak megfelelő formákká, ugyanúgy individuális Logoszunk ellentmondásokból szőtt tartalmával bennünk hangzik el, és általunk élteti sorsunk bizarr falait, zord és napfényes tájait, szakadékait, hegyeit, romos erődjeit, fényeit, árnyait, keserű vagy édes ízeit. Az alaphangot azonban megváltoztathatjuk, disszonanciáit feloldhatjuk, s így ütköző, karmos sorsábráját enyhíthetjük a mágikus identifikáció praxisával - már ma!
Werfel, nagyszerű könyvében, a "Meg nem születettek csillagá"-ban arról ír, hogy százezer év múlva, ahonnan a jelenből megidézték őt, a lakóhelyek falai "élnek". Állandó mozgásban lévő felületükön mindenki azt a képsort látja, amely saját lényéből rávetül. Ugyanez a helyzet a varázsgömb vagy varázstükör esetében is. E gyakorlat tehát egyidejűleg, de külön mikrokozmoszokban játszódik le. Akinek nincs vagy nem volt kötése, ütközése, elintézetlen ügye, disszonáns feszültsége senkivel, sem a jelenben, sem a múltban, az olyan valakit idézhet képzeletterébe, akiről tudja, mennyire szubjektív, zavaros, rossz a környezetéhez való viszonya, s ez mostoha módon visszahat sorsára is, mert hanyatló egészsége, kora miatt egyre inkább rászorul mások segítségére. Ilyen módon támogatást nyújthat valakinek, aki maga képtelen változtatni a helyzetén. Karmáját úgysem veszi így magára, s dharmáját sem. Könnyebbséget, pillanatnyi megbékélést, olyasfajta segítséget ad neki, ahogy megetet egy éhezőt, fájdalmait csillapítja, vagy odanyújt neki egy pohár vizet.
Tehát első identifikációnk minden esetben személyhez kötött. Elsősorban megérteni, azután oldani, gyógyítani törekvő operáció. Második üteme a saját egocentrumunk elkülönült gócából, görcséből való kibontakozás, amely a mindenség valamennyi életjelenségével való kontaktus helyreállítását, a természet ősforrásában való felüdülésünket, elpihenésünket, s így gyógyulásunkat szolgálja. Természetesen ez is visszahat sorsunkra. Feszültségeink megenyhülnek általa, s erőink fokozódnak jobb emberi kapcsolataink megoldására. E gyakorlat abból áll, hogy egy velünk súlyos konfliktusban lévő emberrel képzeletben személyt cserélünk, és az ő szemén, lényén át pillantunk önmagunkra. Azáltal, hogy planétaidőket és planétatereket váltunk a magunk bioritmusával ellentétes karakterekkel, élőlényekkel - jobban megértjük reflexeik, kisüléseik okát. Felismerjük rasztereik fedőrétegeit, amelyek következtében bizonyos vonatkozásban vakok, süketek, érzéketlenek, tehát lebénultak. Ezért nem próbáljuk rájuk kényszeríteni saját látásmódunkat, taszításainkat, vonzódásainkat, ahogy nem kívánnánk egy karok nélküli nyomoréktól, hogy labdázzon velünk. Az emberi együttélés olyan kulcsa ez, amely az önmagába börtönzött karakter számára csodának tűnik, valójában azonban a bennünk működő természeti törvények egyszerű igazsága kel életre bennünk. Mert a természet ellen sohasem lehet varázsolni. Csak összhangban vele. Ezt sem lehet elégszer ismételni, különösen azok számára, akik életük nehéz pillanataiban, önpusztító mulasztásaikban, természetfeletti beavatkozást várnak, azt, hogy mágikus erők pillanatok alatt eltüntessék csődtömeggé halmozott tetteik következményeit. Vannak hétköznapi csodák. Látszólag előzmények nélküli, felfénylő örökkévalóság-élmények. Ha azonban elemezzük létrejöttüket, rájövünk, hogy sok szenvedés, belátás, a tudat mélyrétegeiben végbemenő folyamatok előzték meg az ilyen "csodákat". Nem szeszélyes, isteni játék dobta oda kegyelemképpen, mert a kegyelem gyökérzete is mélyen a víz alá és a mederbe nyúlik le, mint a víz felszínén kinyíló vízililiomé.
E gyakorlatban megkíséreljük birtokba venni a lényünkben látensen rejtőző, passzív, természeti energiákat, amelyek a csodát létünk természetes állapotává tehetik. Hiszen e kimeríthetetlen forrásokhoz, Égi áramokhoz jogunk van - olyan mértékben, ahogy fel tudjuk használni, aktív életre tudjuk kelteni őket.